Értelmetlenül pazarló presztízsberuházásként, de akár egy évszázados adósság törlesztéseként is értékelhető a kelebiai vasútvonal rekonstrukciója. Apropó, törlesztés: a tervezett fejlesztés leginkább abban különbözik a korábbi vagy most folyó hasonlóktól, hogy nem ajándékeuróból, hanem kamatostul visszafizetendő kínai hitelből készül.

A közbeszédbe „kínai” jelzővel bekerült vasúti beruházások közül a Budapest–Belgrád vasútvonal fejlesztése jutott a legközelebb a megvalósításhoz – ennyit mindenképp leszögezhetünk, ha az elmúlt években hasonló konstrukcióban tervezett, de elvetélt V0-ra, központi pályaudvarra vagy a most már más forrásból elképzelt ferihegyi gyorsvasútra gondolunk. Orbán Viktor miniszterelnök május 15-én Pekingben, ottani hivatalos tárgyalásairól nyilatkozva kész tényként tálalta a főváros és Kelebia közötti pálya fejlesztését: az MTI szerint a kínai egyeztetések „leglátványosabb” témájának nevezte, és azt mondta, „a pénzügyi feltételeket is megvitatták, így hamarosan kiírhatják nyilvános pályázatra a közbeszerzéseket, és megindulhat a munka.”

Semmi nem történik újra

Sokan azonban még a szakemberek közül most is úgy vélik, vagy éppen kifejezetten remélik, hogy ebből az álomból sem lesz semmi. Hiszen nincs szükség arra, hogy az ország legkevésbé fontos fővonalából soha meg nem térülő beruházással szupervasutat építsünk százmilliárdokért. Mások cinikusan azt mondják, az, hogy ezt a projektet a MÁV-nak adták, önmagában garancia arra, hogy nem lesz belőle semmi. A vasút ugyanis már elvesztette a komplexebb beruházások megszervezését lehetővé tévő képességeit, pontosabban egy évtizede a magyar állam azokat a NIF-hez telepítette. Így elbukta az esztergomi vonal villamosítását, de nem sikerült tartani a határidőt Kaposvár és Dombóvár között sem, pedig ezek lényegesen kisebb munkák.

Tény, hogy a korábbi bejelentésekhez képest már éveket csúszott ez a beruházás is, de a magunk részéről nem vállalkoznánk annak megjóslására, hogy végül tető alá hozzák-e. Leginkább azért, mert csak részleteiben ismerhető az érdekelt felek motivációja. Úgy tűnik Kína volt a kezdeményező, az Indóház kérdésére a fejlesztés levezénylésére alapított Kínai-Magyar Vasúti Nonprofit Zrt. (KMV Zrt.) is a már ismert történettel állt elő a pireuszi kikötőkről: Ezek üzemeltetési jogát 2009-ben 35 évre megszerezte a Cosco, Kína első, és a világ ötödik legnagyobb hajózási vállalata. Később többségi részesedést is vásárolt a terminálokat üzemeltető cégben.

Idegenek az éjszakában

A KMV Zrt. szerint a Cosco folyamatosan modernizálja, bővíti a terminál kapacitását, néhány év alatt többszörösére növelte a kikötőn áthaladó konténerek mennyiségét, és ennek a tendenciának a folytatódása várható. A Közép-Európához közeli más kikötőkkel (Koper, Trieszt) szemben Pireuszban ki tudnak kötni a legnagyobb merülésű óceánjárók is, így a jelenleg hol egy-, hol kétvágányú, nem túl jó állapotú Athén–Szkopje–Belgrád–Budapest vasút feladata lenne a térség összekötése a görög kikötővel.

Az értelmes gépek hajnalán

A 2016-os XXIV. törvény hirdette ki a Magyarország és Kína kormánya között köttetett nemzetközi egyezményt a Budapest–Belgrád vasútvonal magyarországi szakaszának fejlesztéséről, kivitelezéséről és finanszírozásáról.

A dokumentum előírja, hogy a létrehozandó új pályának milyennek kell lennie:

• Kétvágányú
• Villamosított
• 200 km/h sebességre alkalmas geometriájú
• 160 km/h működési sebességre engedélyezett
• 225 kilonewton tengelyterhelésű
• 740 m hosszú vonatok közlekedtetésére alkalmas
• ETCS2 páneurópai vonatbefolyásoló rendszerrel felszerelt
• Az európai uniós műszaki előírásokkal kompatibilis

Kína viszont feltehetően nem csupán ezért támogatja a vonal rekonstrukcióját, ígér hiteleket hozzá. Az ázsiai világhatalom vasúti ipara szívesen terjeszkedne Európában, akár építésre, vasúti berendezésekre vagy járművekre gondolunk. Ehhez pedig referencia kell, be kell törni a piacra. Orbán Viktornak azon pekingi mondatai mindenképp igazak, hogy ma már nem csak a kínai áru, de a tőke is próbál nyugatra áramlani, a magyar kormány keleti nyitást hangoztató ideológiájába pedig szépen illik egy kínai tőkével, kínai részvételű menedzseléssel, esetleg részben kínai cégek által épített vasút.

Az Európai Unió azonban nemcsak a magángazdaság szabad áramlásán és versenyén alapuló elveit, hanem saját vasúti cégeinek piacát is védi, hogy egy NATO-tag infrastruktúrájának stratégiai jelentőségéről ne is beszéljünk. A magyar kormány és a parlament mindenesetre nem vitte a Kelet kedvéért törésre a dolgot a Nyugattal, a „kínai projekt” jogszabályi hátterét módosították, hogy megfeleljen az EU szabályainak. Legutóbb május elején fogadott el a magyar parlament olyan kiegészítést a beruházásról szóló nemzetközi egyezményhez, amely előírja, hogy a közbeszerzések nyíltak legyenek, a felhívások az uniós értesítőben jelenjenek meg, és a jogorvoslatok is az EU előírásai szerint történjenek.

Ez a város egy távoli bolygó

Ha most már csak a Budapest–Belgrád szakaszra koncentrálunk, a szerb vezetés motivációja a legérthetőbb. Szerbiának valóban ez a legfontosabb vonala, ez köti össze őket Nyugat-Európával. A politikusok méltán büszkélkedhetnek majd, ha átadják, és a most 12 órás menetidő a felére csökken a szerb főváros és Bécs között. Persze a szerbek zöme akkor is repülővel vagy autóval utazik majd nyugatra (északra), de a javulás látványos lesz. Másrészt déli szomszédunk nem tagja az uniónak, onnan lényegesen kevesebb támogatásra számíthat, mint Magyarország, így sokkal inkább kénytelen támaszkodni a kedvezményesnek nevezett kamatokkal nyújtott kínai vagy orosz hitelekre. Említsük meg, a vajdasági magyarok fogyatkozó közösségének sokat javítana a helyzetén, ha gyorsabban közelíthetnék meg Budapestet (és persze Belgrádot is).

Ha optimisták vagyunk, akár úgy is láthatjuk, Szerbiában egy árnyalattal előrébb tartanak, mint nálunk, a Belgrád és a magyar határ közötti szakaszt három részre osztották, és ebből kettőnek a rendbehozására már megtalálták a kínai illetve orosz partnert. Persze ott van még Belgrádtól délre egy jókora rész Szerbiában, majd Macedóniában és Görögországban, a nagy projektnek csak úgy van értelme, ha ezeket az elemeket is egyenszilárdságúnak építik ki az északi részekkel. Annyi mindenesetre tudható, hogy a kínaiak rajta vannak az ügyön.

Szerbiához képest egész más a mi helyzetünk. Magyarország legkevésbé fontos fővonaláról beszélünk. Nyomvonala a 19. században a balkáni kapcsolatot, konkrétan a belgrádi irányt célozta, a jelenlegi magyar szakaszt 1882-ben adták át. Trianon azonban levágta az első nagyobb várost, Szabadkát, és mindent, ami utána van: Újvidéket, a fontos és akkor sűrű vasúthálózattal átszőtt, most Vajdaságnak nevezett területet. A vonal jelentősége annyira hátra sorolódott, hogy az első világháború után minden tekintetben összetöpörödött országban az elkezdett kétvágányúsítást nemcsak félbehagyták, de a második pálya sínjeit onnan is felszedték, ahol már használatba vették őket, hogy más vonalakon felhasználhassák, mert ott nagyobb szükség volt rájuk. A fejlesztés tehát elvben akár az évszázaddal ezelőtti munka befejezésének is mondható, a gyakorlatban pedig az tekinthető előnyös helyzetnek, hogy a plusz vágány helye a legtöbb szakaszon rendelkezésre áll.

Akik támadják a projektet, általában onnan közelítenek, hogy nincs szükség ezt a vonalat ilyen drágán, ennyire nagy teljesítményt lehetővé tevő műszaki tartalommal rendbehozni, a személyforgalom nem igényli a második vágányt, a teherforgalomnak meg nem kell a 160-as tempó.

A képzelet határain túlra

Valóban, nincs ma Magyarországon olyan szuper vasútvonal, mint amiről a tervek szólnak. Minősége tehát nemhogy elérné a fő nemzetközi korridorokat és egyben az ország legfontosabb vasúti szakaszait jelentő vonalakét, hanem jobb is lenne azoknál. Az áruszállításban is fontos, a nyári balatoni személyközlekedésben pedig meghatározó 30-as vonal most folyó rekonstrukciója csupán részleges kétvágányúsítást, és a Velencei-tó illetve a Balaton partján kialakult sűrű beépítettségre hivatkozva jóval alacsonyabb sebességet lehetővé tevő pályát tartalmaz, de a 160-as tempóra készülő, eleve kétvágányú 100-asnál is jobb lesz a 150-es, amennyiben a pályageometria egy majdani 200 kilométer per órás fejlesztést is előkészít. (Lásd erről a külön közölt írásokat!) Egyedül a 80-as vonal Hatvan és Miskolc közötti szakaszának most tervezett felújítása tudja majd mindazt, amit a reménybeli kelebiai álomvasút.

De ez is jobb, mint a semmi

Az egyezmény szerint 200 km/h órára is alkalmas al- és felépítmény épül, az új vasút mégis csak 160-ra kap engedélyt. A gyakorlatban a nagyobb tempóhoz három feltétel fog hiányozni: 160 km/h felett már nem lehetnek szintbeni közúti átjárók, a felsővezetéki rendszer nem felel meg az emelt sebességnek, és Magyarországon egyszerűen még nem dolgozták ki a 200-as tempó feltételrendszerét sem, így ilyet nem is lehetne engedélyezni. Vagyis elméletileg a pályát később át lehetne építeni 200 km/h-ra, ha különszintű átjárókat építenek a sorompósak helyett (esetleg némelyiket lezárják), ha átépítik a felsővezetéket, és a jogalkotók és hatóságok is végeznek addigra a papírmunkával.

Pedig a fővonal jelenlegi utasterhelése szerény. A KMV Zrt.-től kapott éves adatok szerint nemzetközi forgalomban 80-90 ezren szállnak föl, vagyis naponta és irányonként a nagyobb számmal kalkulálva is csak átlagosan 123 utas oszlik el a három vonatra. A távolsági illetve elővárosi szegmens fél, illetve 1,4 milliós adata már jobb, de attraktívnak nem mondható, az utóbbi is csak 1918 főt jelent átlagosan naponta egy irányba. A KMV Zrt. azt közölte, az elővárosban húsz perc, a távolsági vonatoknál egy óra menetidő-csökkenést terveznek, Budapest és Belgrád között pedig a most nyolcórás út csak három és fél órás lenne. A cég vezérigazgatója, Pafféri Zoltán ettől „jelentős utasszám-növekedést” vár. Tegyük hozzá, a két főváros közötti mai menetidőn sokkal olcsóbban is lehetne faragni a határtartózkodás redukálásával, és azzal, ha például a magyar szakaszon nem gyorsvonatként illetve zónázó személyként állnának meg a vonatok. Ez utóbbi csak elhatározás, pontosabban menetrendi struktúra kérdése.

Összeomlik hangtalanul

A vonalat használó fuvarozók ma arról számolnak be, hogy néha valóban torlódnak a tehervonatok, Kelebiától akár a fővárosig bedugítva a kapacitást. Ha azonban tudjuk, hogy jelenleg a teljes vonalon áthaladó tranzit tehervonatok száma évente hat-hétezer, vagyis átlagosan naponta még tízet sem kell leközlekedtetni egy irányba, láthatjuk, hogy a 150-es még nem érte el egy egyvágányú vasút elméleti kapacitásának határát, más szavakkal teljesítőképességének növelésére gyakorlatilag a legdrágább módszer a kétvágányú álomvasút kiépítése. Még akkor is így van ez, ha vannak olyan szerelvények, amelyek a vonalnak csak egy részét használják, a KMV Zrt. adatai szerint évente összesen 15-16 ezer tranzit tehervonat érinti a 150-est. (Összehasonlításul: a kétvágányú, de a személyszállításban is sokkal fontosabb hegyeshalmi 1-esen háromszor ennyi, a szintén egyvágányú 20-ason 12 ezer a hasonló adat.)

A szűk keresztmetszet most a vonalon Szabadka, ahol a szerbek végzik a határellenőrzést, illetve Kelebia, ahol most illegális határátlépőket keresve is átvizsgálják a vonatokat. Probléma még, hogy az állomások pufferkapacitása szűkös, mert kevés a vágány, így azok a tehervonatok torlódásával hamar megtelnek. Egy olyan átépítés, amely a pálya sebességét növeli, eleve megemeli a pályakapacitást, és meglepően sokat lehetne pusztán azzal nyerni, ha az állomások teherszerelvények félreállítására szolgáló vágányairól nem 10 vagy 20 kilométer per órával tudnának kitekeregni a nyílt vonalra a vonatok. A tervezett gigaprojekt is tartalmazza az állomások átépítését, hogy 740 méter hosszú vonatok is elférjenek. Ez – második vágány építése nélkül is – körülbelül másfélszeresére növeli a szállítható áru mennyiségét, persze csak akkor, ha a nemzetközi útvonal többi szakaszán is tudják fogadni az ilyen szerelvényeket.

Ahogy tehát tévesnek bizonyultak néhány éve azok az állítások, hogy a Kelebia–Hegyeshalom irányú teherszállítást akadályozza a budapesti áthaladás, így szükség van a V0-ra, most is érdemes érdeklődő szkepszissel fogadni ugyanazon kormányzati tényezők buzgalmát, amikor ugyanebben az irányban éppen a 150-es vonalban látják a szűk keresztmetszetet. Nem arról van szó, hogy a vasútra nem kell költeni! Hanem arról, hogy okos megfontolással és előrelátóan tervezett, egymásra épülő fejlesztésekkel lényegesen hatékonyabban szüntethetők meg a valóban szűkös keresztmetszetek. Sőt, azok lényegesen kedvezőbb forrásból is fedezhetők, mint a kínai hitel. Ahogy a V0 gigaberuházását is törölték, de tervezik például a Ferencváros és Kelenföld közötti kapacitás növelését harmadik vágánnyal, a Pireuszból a remények szerint érkező egyre több konténervonat problémáját is meg lehetne oldani ésszerűbben.

A félelem bére csak ennyi

A beruházás szervezésére 85 százalékos kínai és 15 százalékos magyar részvétellel létrehozott KMZ Zrt.-nek jelenleg 19 kínai és 41 magyar alkalmazottja van. Az ázsiai országot két, a vasúti beruházások projektmenedzselésében is tapasztalatot szerző cég, a China Railway International Corporation Ltd. és a China Railway International Group Ltd., Magyarországot pedig a MÁV Zrt. képviseli. A közbeszerzéseken is a MÁV lesz az ajánlatkérő, az elkészült vasút státusa pedig a vonatkozó törvény szerint ugyanaz lesz, mint a többi törzshálózati vonalé: a MÁV vagyonkezelésében lévő állami tulajdon.

A tendereztetésre egy (2018), a tervezésre, engedélyeztetésre két (2019-20), a kivitelezésre három (2021-23) évet szánnak.

Az Alföldön feltehetően csak kisebb szakaszokon lenne szükség nyomvonalkorrekcióra, és a legtöbb helyen a második vágány keresztmetszete is rendelkezésre áll.

A projekt fővároson kívüli részére a becsült nettó teljes beruházási költség 472 milliárd forint. Természetesen az építésre érkező ajánlatok módosíthatják ezt. A summát kiegészíti az a 80 milliárdra tartott tétel, amely a 150-es vonal fővároson belüli, Duna-parti részének áthelyezését fedezi a Ferencvárosi pályaudvar rendezőinek területére. A pillanatnyi állás szerint tehát a végső számla közelebb van a 600, mint az 500 milliárd forinthoz.

Kialakult egy olyan nézet, hogy az EU nem adna pénzt a 150-es vonal felújítására. A vasút sorsáért aggódóktól gyakran hallott gondolatmenet úgy folytatódik, hogy éppen ezért kell lecsapni a kínai lehetőségre: a magyar vasúti pályák leromlott állapotában évtizedek beruházási hiánya testesül meg, minden pénzre szükség van. A 150 is az egyik fővonalunk, helyes, ha ezt ugyanúgy rendbehozzuk, mint a többit, mert hozzátartozik az ország infrastruktúrájához. Igen ám, de éppen a források szűkössége mondatja azt, hogy jól meg kellene gondolni, mire és mennyit áldozunk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora különbség van az eddigi és most folyó korridorfelújítások és a tervezett fejlesztés között a finanszírozásban. Természetesen az uniós támogatást sem szabad elpazarolni, hiszen azáltal a fontosabb beruházások elől vesszük el a pénzt, de a kínai hitelre ez fokozottan igaz, hiszen konkrétan és kamatostól vissza kell fizetnie a magyar adófizetőknek.

A legjobból a legtöbb kell

A nemzetközi egyezmény és a törvény ugyanis leszögezi, hogy a finanszírozás 85 százalékban az ázsiai nagyhatalom Eximbankjától származik. A hitel kamata és törlesztési feltételei viszont ott nincsenek rögzítve, csak annyi szerepel a dokumentumban, hogy kedvezőek lesznek számunkra. Ha a miniszterelnöknek a cikk elején már idézett szavai a megvitatott pénzügyi feltételekről erre vonatkozik, akkor ő már többet tud a közvéleménynél.

Kimondva-kimondatlanul tehát azért a kínaiaktól kell felvenni a hitelt, mert attól félünk, hogy az unió felé nem tudnánk bebizonyítani a beruházás szükségességét, más szavakkal a megtérülését. Ez pedig mégiscsak kifordított logika, hiszen ezek szerint a jobb projektekre nem a saját pénzünket költjük, de a legrosszabbra igen. A megtérülést persze nem olyan szűk, könyvelői szemlélettel kell érteni, amely kizárólag a vasút árbevételeit állítja szembe a költségekkel: ha így néznénk az uniós pénzből megújuló vasutak is bajosan hoznák be az árukat Magyarországon, és alighanem másutt is. Az utasok jegye nem lett drágább például a 100-as vonalon, és a vasúttársaságok sem fizetnek nagyobb hálózat-hozzáférési díjat. A forgalom sem nő sajnos annyival, hogy az ebből eredő bevételnövekedés elegendő legyen. Az uniós projektek megtérülésébe is beleszámítanak olyan másodlagos hatásokat, mint az időnyereség és a környezet védelme, ha például a kevésbé szennyező vasút teret nyer a közúttal szemben.

Visszatérve tehát a kelebiai vonalra, még soha sem próbáltunk meg EU-s pénzt szerezni rá, így nem zárható ki, hogy ez akár sikerülhetne is. Alighanem igaza van azoknak, akik azt mondják, de nem a kínai pénzből tervezett gigaberuházásra. Az előbb láttuk már, hogy nem feltétlenül kellene azonnal második vágányt építeni végig, esetleg elég lenne az elővárosi szakaszon és szükség szerint később rövidebb szakaszokon. A két vágány mindenképpen többe kerül, mint az egy.

Ezer úton egyfelé

A legtöbb szakember azonban azért szomorú, mert túl korán elvetették azt az ötletet, hogy a Belgrád–Budapest vasúti irány fejlesztésekor figyelembe vegyék a 140-es vonalat is. Bár a Cegléd–Kecskemét–Szeged–Röszke–Szabadka útirány némileg kerülő a 150-eshez képest, de egy ilyen kettős projektnek több fontos előnye lett volna, ha nem csupán az a célunk, hogy Kína minél egyszerűbben jusson európai referenciához, hanem önző módon a magyar utazóközönség érdekeit is fontosnak tartjuk. A kínaiak szlogenjént átírva mondhatjuk: Egy övezet, több út.

A kelebiai vonal egyvágányú rekonstrukciójával és a szegedi még egynyomú részeinek kétvágányúsításával és a 160-as sebesség lehetővé tételével sokkal több – szegedi, kecskeméti, kiskunfélegyházi – utas járt volna jól. A két vonal együttesen megnövelt kapacitása segítette volna a konténervonatok haladását, sőt a két vasút zavar esetén eredményesebben szolgálhatna egymás kerülőirányául. A rövidke Szeged–Szabadka vonal kipofozása pedig regionális, ha úgy tetszik nemzetstratégiai szempontból hozhatott volna sokat a vajdasági magyaroknak. Természetesen mindkét vasúton lehetett volna nemzetközi vonatokat is járatni, például Belgrád–Szabadka–Kelebia–Budapest–Bécs és Belgrád–Szabadka–Szeged–Cegléd–Budapest útirányon át.

Osztályon felüli elmeosztály

A kelebiai vonal IX. kerületi szakasza Budapest potenciálisan legjobbak közé tartozó, de most üres vagy éppen méltatlanul kinéző telkei mellett fut. A Ráckevei-Dunával határos terület hasznosítását éppen az nehezíti, hogy a vasút elzárja a várostól. Indokolt tehát, hogy át akarják helyezni. Hogy éppen a Ferencváros teherpályaudvar észak-déli irányú rendezővágányaihoz, azzal már nem mindenki ért egyet. A megoldásnak az mindenesetre előnye, hogy az állomáson keresztül megoldódna a vonatok haladása akár kelet, akár nyugat felé, míg most a Dunántúlra tartó szerelvényeknek irányt kell váltaniuk.

A térség kötöttpályás vonalainak problematikája azonban ezzel korántsem ér véget. A kérdés bőven meghaladja jelen írás ambícióit, de úgy tűnik, sajnos a döntéshozók érdeklődésének, képességeinek vagy kompetenciájának kereteit is. Nem hallani ugyanis olyan tervről, amely a különböző közlekedési eszközök és beruházások mindegyikének sorsával egyszerre vet számot, pedig könnyű belátni, hogy csak ez vezethet megfelelő eredményre és a pazarlás elkerülésére.

Ott van mindjárt a Ráckevei HÉV, amely most ezen a területen ugyanúgy megszakítja, és nem erősíti a város szövetét, mint a vasút. Nem, a HÉV-et, illetve azt, ami belőle lesz 5-ös metró vagy más néven, nem eltüntetni kell innen, hanem a természetes tengelybe, a Soroksári útba (a közepére?, alá?) illeszteni. És akkor még nem beszéltünk a térség villamosairól.

Visszatérve a fejleszteni tervezett 150-es vonalra, jó ötlet a körvasútra terelése, de csak akkor, ha kényelmes átszállást adunk a többi mellet a legfontosabb városi kapcsolatnak, a 3-as metrónak is. A nem nagyon könnyen kivitelezhető átszállóponttal azonban sem a földalatti vonal felújítása (kijárat a vasút felé), sem egyelőre a körvasúti személyszállítási projekt (új megálló) nem számol.

A cikk szövege eredetileg az Indóház magazin XIII/3. számában jelent meg, címei Menyhárt Jenő Ez a város című dalszövegéből (Európa Kiadó) valók.